Gertrud, a nevelőnő avagy a boldogság jutalma
Az előző fejezetek összefoglalása:
nincsenek előző fejezetek
Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.
Történetünk színhelye pontosabban Anglia déli csücske, a Knotacentium Towers (ejtsd Kns Ps), Lord Knotacent (ejtsd Pjs) ősi kastélya.
Gyengébbek kedvéért megjegyezzük, hogy olvasás közben különben se fontos, hogy az ember kiejtse a szavakat.
Ejcs Pjs tősgyökeres angol főúri birtok volt. A földszint Erzsébet korabeli stílusban épült, vörös kövekből, míg a kastély régebbi szárnya, amire az Earl különösen büszke volt, a régi normann dúlás nyomait mutatta, amihez egy Tudor korabeli pompás kínzókamra és egy Plantagenet korabeli árvaház járult, körítéssel, illetve kerítéssel. A főbejárat homlokzatából pompás vadregények és őserdők indultak szerte, a szélrózsa minden irányában, évezredes tölgyek és fenyvesek és gombák pazar gazdagságát árasztva, míg a ház közelében ribiszkebokrok és amerikai mogyorófák pompáztak, amiket még a keresztes hadak ültettek el.
Az ódon kastély körül hangos volt a levegő a rigófüttytől, a varjak édes pitypalattyától és a fácánok mélabús danájától, miközben a szarvasünők, antilopok, kenguruk és más négylábúak oly szelíden szaladgáltak a tág mezőkön, hogy egymás kezéből ettek. Egész menazséria volt ez.
A parkon végig széles, hatalmas makadámút vezetett, aminek alaprétegét maga VII. Henrik mángorolta le.
A lord könyvtárcsarnokának kandallójához támaszkodva állt. Gyakorlott diplomata és államférfi létére is alig tudott uralkodni arisztokrata vonásainak komor merevségén, hogy azokat fel ne dúlja a harag.
- Fiú! - mondotta. - Elveszed azt a leányt, vagy kitagadlak! Nem vagy többé fiam!
Az ifjú Ronald lord egyenesen állt előtte, függőleges irányban, miközben szeméből a megvetéssel párosult dac lövellt gőgös atyja felé, derékszögben.
- Dacolok veled - lehelte. - Nem vagy többé atyám! Majd nézek egy másik atyát. Soha nem veszek el oly leányt, kit nem szeret szívem. Ez a leány, akit sohase látott egyikünk se...
- Őrült! - sziszegte az Earl. - El akarod kótyavetyélni ezredéves családfánk ősi birtokát?!... A leány, akiről beszéltem, szép és ifjú; anyai nagynénjének sógora beleegyezett a házasságba, és franciák, ami a fő!
- Ám mik indokaid?
-Nincs indoklás - vetette oda az Earl. - Ronald, egy hónapot nyújtok neked. Addig itt maradhatsz ősi lakodban. Ha elsején se adod beleegyezésed, fizetés nélkül elbocsátlak.
Az ifjú lord nem válaszolt. Kirohant a szobából, kedvenc lovára pattant, és vadul kinyargalt a parkból, a szélrózsa minden irányában egyszerre.
Mikor a könyvtár ajtaja dörögve becsapódott Ronald mögött, az Earl karszékébe roskadt. Arckifejezése megváltozott. Már nem az a gőgös főúr volt többé, inkább az üldözött vad jellegzetes arckifejezését vette fel. - El kell vennie azt a leányt... - hörögte maga elé, a szőnyegre. - Nemsokára mindent tudni fognak. Tucsemoffelmenekült Szibériából. Ő mindent tud, s nem haboz mindent kivallani. A bányák a tulajdonába mennek át, jelen birtokkal együtt, és én... de hagyjuk!
Felállt, az ódon almáriumhoz lépett, egy kis pohár keserűvizet hajtott fel, és ismét az előkelő származású angol főúr volt, mint előbb.
Ugyanezen órában egy magas, boltíves kutyafogat, bakján a Psj Ns-ek jellegzetes egyenruhájába bújtatott lovásszal száguldott keresztül-kasul a park fasorán. Az inas mögött ifjú leány foglalt helyet. Szinte gyermek még, akkora se volt, mint a jól megtermett inas.
Egyszerű, túrós rétessel díszített kalap, néhány szerény strucctoll árnyéka rejtett el egy finom kis arcot, melynek arcszerűsége egyenesen megdöbbentő volt regényünknek ezen a helyén.
Kell-e mondanunk, ki volt ő? Gertrud, a nevelőnő, akinek ezen a napon kellett elfoglalnia hivatalát az ősi kastélyban.
Ugyanakkor, mikor a kutyafogat a fasorba kanyarodott, a fasor másik felén egy magas, karcsú ifjút pillantott volna meg az olvasó, ha valamilyen üzleti vagy magánügyben történetesen ott tartózkodott volna. Sajnos, nehéz elképzelni, hogy az olvasó éppen pont akkor ott tartózkodjon, s így el kell hinnie leírás után, hogy a karcsú ifjúnak főúri vonásai minden további nélkül elárulták magas származását. Nemes ménen ült, melynek vonásai szintén előkelőek voltak, különösen hosszú, lógó orra.
De vajon ki volt ez a karcsú ifjú, ki lovának minden lépésével közelebb jutott Gertrudhoz?...
Vajon ki volt ő, vajon ki?... Ach, igazán, no de csakugyan ki lehetett?!... Ki? Ki?... Soha nem találja ki az olvasó, ha nem töri a fejét egy kicsit. Senki más nem volt ő, mint az ifjú Ronald.
Végzetesen találkozniuk kellett. Egyre közelebb jutottak. Aztán még közelebb. És végre, egy röpke pillanatra találkoztak. Ahogy eleveztek egymás mellett, Gertrud felemelte tekintetét, s az ifjú két szemet pillantott meg, melyek kifejezésben annyira szemszerűek voltak, hogy például nem voltak négyszögletesek, hanem egészen kerekek. Ronald csak egy pillantást vethetett a kutyafogat utazójára, de az aztán olyan bensőséges volt, hogy aki ennél bensőségesebben néz, az okvetlenül csal.
A szerelem hajnala volt e két tekintet találkozása? Ki tudja? Legfeljebb a szerző. De az még nem mondhatja meg. Tessék várni, különben is kérem az olvasót, ne zavarjon folytonos közbeszólásaival, így nem lehet dolgozni.
De beszéljünk Gertrudról. Gertrud, teljes nevén Mac Figgin Montmorency, nem ismerte se atyját, se anyját. Mindketten évekkel az ő születése előtt haltak meg. Anyjáról csak annyit tudott, hogy francia volt, ragyogóan szép, és hogy rokonai, ősei és üzletfelei elpusztultak a nagy francia forradalomban.
De azért Gertrud gyengéd kegyelettel őrizte szülei emlékét. Keblén aranytokban anyjáról készült miniatűr olajfestményt rejtegetett; hátáról, ezüstláncon, apja jól sikerült daguerrotipje lógott le. Nagyanyja mellszobrát kabátujjában hordta, néhány unokanővérének és fivérének képmása részint a csizmájában foglalt helyet, részint az övébe volt dugva, nyelestül, míg hátul... de talán elég is ennyi. Atyjáról, úgy lehet, még kevesebbet tudott. Csak annyit, hogy magas rangú angol királyi családból származott, s hogy ifjú éveiben mint mesterlegény bebarangolta a világot. Minden hagyatéka, ami Gertrudra maradt, egy orosz nyelvtan, egy tót képes újság, egy légsúlymérő és egy bányászati szakkönyv volt.
Kora gyermeksége óta nagynénje nevelte. Gondosan oktatta őt, szívébe plántálva a keresztényi gondolkodás elveit. Némi mohamedán elveket is csöpögtetett belé, mindenesetre.
Mikor tizenhét éves volt, jó nagynénje meghalt víziszonyban.
A körülmények rejtélyesek voltak. Ezen a napon idegen férfi látogatta meg, nagy szakállú ember, orosz nemzeti viseletben. Távozása után Gertrud a nagynénjét eszméletlen állapotban találta. Ebből az állapotból csak a halál váltotta meg.
Hogy a feltűnést elkerüljék, a halál okául kétoldali veszettséget állapítottak meg. Annyi bizonyos, hogy Gertrud itt állt, egyedül, kidobva a bizonytalanba. Mit tegyen? Ez volt a kérdés.
Ezen gondolkozott éppen egy reggel, miközben tekintetét a következő apróhirdetés vonta magára: "Nevelőnő kerestetik. Tudnia kell franciául, olaszul, oroszul, tótul. Zongoratanárnői oklevél és kohászati szaktudás elengedhetetlen. Fizetés 4 shilling és 4 pence évente. Jelentkezés fél tizenegy és háromnegyed tizenkettő közt a Nemzeti Múzeum levéltárnoki irodájában."
Gertrud gyorsan határozó természet volt. Alig két óra kellett hozzá, hogy észrevegye a csodálatos megegyezést, ami a megkívánt feltételek és az ő tényleges képzettsége között fennállott. A levéltárnoki hivatalban már ott várta a grófnő.
Azzal a közvetlenséggel fogadta, ami rögtön megnyeri a tapasztalatlan ifjú szív rokonszenvét.
- Tökéletes francia? - kérdezte.
- Oh, oui - felelte Gertrud szerényen.
- És olasz?
- Oh, si! - így Gertrud.
- És német? - folytatta a grófnő.
- Ah, ja!
- És orosz?
- Jaw!
- És tót?
- Jep!
Elámulva ezen a jártasságon, amit e látszólag fiatal leány a modern nyelvekben tanúsított, a grófnő kutató tekintettel mérte végig Gertrudot. Hol látta e jellegzetes vonásokat? Elgondolkodva húzta végig keskeny ujjait sápadt homlokán, de hiába, nem jött rá.
- Elég - bólintott aztán -, fel van fogadva. Holnap leutazik a Psv Ns-i birtokra, s elfoglalja hivatalát. Meg kell jegyeznem, hogy ami az oroszt illeti, az Earlt is támogatnia kell ez irányú levelezésének lebonyolításában. Nagy bányászati érdekeltsége van Tcsmnszkben.
Tcsmnszk! Miért ütötte meg Gertrud fülét ez az egyszerű, mindennapi szó olyan különösen? Miért? Talán azért, mert a kohászati szakkönyv egyik oldalára, atyja keze írásával, ez a szó volt felírva. De minő rejtély lehet emögött?
Másnap reggel Gertrud átlépte a kastély küszöbét. Vigyázott, hogy rá ne lépjen, pedig elég széles küszöb volt.
Leszállt a kutyafogatról, elvonult a libériás inasok sorfala közt, mindegyiknek egy-egy louis d'or-t nyomva a markába, és belépett.
- Isten hozta - fogadta a grófnő, segítve Gertrudnak a bőröndök felcipelésében a padlásra.
Innen visszatérve az ifjú leányt azonnal a könyvtárba vezették, hogy az Earlnek bemutassák. A nevelőnő arcába pillantva, az Earl láthatóan megrendült. Hol látta ezeket a vonásokat?... A futtatáson? A színházban? Az omnibusz tetején? A vásárcsarnokban? Nem! Emlékei közt kutatott, hiába. Gyorsan az almáriumhoz lépett, felhajtott egy üveg brandyt, és megint a tökéletes gentleman kifürkészhetetlen simasága ömlött el egész lényén.
Míg Gertrud a mellékhelyiségbe lépett, hogy megismerkedjék aranyszőke tanítványaival, használjuk fel az alkalmat (talán elég időnk van rá, míg visszajön), hogy néhány szót beszéljünk az Earlről és fiáról.
Lord Nork vérbeli angol főúr és államférfi volt. Az évek, amiket diplomáciai kiküldetésben Konstantinápolyban, Szentpéterváron és Rákoskeresztúron töltött, hajlékonnyá formálták modorát, míg külsejére Szent Ilonán, Uj-Zélandban, Hamiltonban és Grönlandban átélt napok emléke borította félreismerhetetlen lenyomatát.
Mint a grófság katonai szállásmestere, megismerte a hadiélet komor szépségeit - örökös főlondíneri állása pedig az udvari körökkel hozta közvetlen kapcsolatba.
Szerette a nehéz sportokat. Félelmes rókavadász, galambsörétező, disznóvágó, denevérszögecselő hírében állott - rangjának minden fényűzésében elöl járt.
Ezen a ponton az ifjú Ronald atyjának nyomdokain járt. Kezdettől fogva a család legnagyobb reménysége volt. Az etoni főiskolán, mint slukk- és füleslabdaszakértőt emlegették - Cambridge-ben elsőnek jött be a harisnyastoppolási versenyen. Nevét pingpongkörökben is sűrűn emlegették mint bajnokjelöltét - ami ha beválik, okvetlenül bejut a parlamentbe.
Ilyen körülmények között érkezett meg Gertrud az ősi házba.
Gyorsan múltak a napok.
A szép kis árva leány egyszerű bája csakhamar megnyerte a szíveket. Tanítványai imádattal csüggtek rajta, este késsel kellett őket lefejteni. Még a személyzet is szerette. A főkertész rózsacsokorral kedveskedett, a másodkertész korai galagonyavirágot vitt fel a szobájába, a harmadkertész articsókát hordott utána egész nap, sőt még a kilenced- és tizedkertész is vitt valamit, ha egyebet nem, egy burgonyagyökeret vagy egy marék zabot. Szobája tele volt virággal-estefelé az ősz pincemester kopogtatott be ajtaján, meghatva a szelíd kis árva magányos életétől, hol egy palack törkölyt, hol borovicskát, hol néhány csomag pipadohányt nyújtva át egyszerű szívének jóindulatával. Még a néma teremtmények is szerették, a maguk néma hódolatával. A néma varjúk és néma kutyák a vállára ültek, több néma borjú is a környékről.
És Ronald?... Ronald? Nos igen. Találkoztak. Beszéltek.
- Mily ködös reggel! - mondta Gertrud. - What a dull morning! Quel triste matin! Was für ein gottverdammter Morgen, hímmelherrgottsakrament!...
- De milyen randa! - felelte Ronald halkan.
"Randa!" Ez a szó csengett Gertrud fülében egész nap.
Ezután már gyakrabban voltak együtt. Nappal teniszt és pingpongot játszottak, este, a kastély ódon szokásai szerint, az Earllel és a grófnővel egy kis rulettet vagy chemin-de-fert. Aztán kiültek kettesben a verandára, és nézték a holdat, amint óriási körökben kering a horizont szélén.
Sokára történt, mikor Gertrud először vette észre, hogy Lord Ronald melegebb érzést táplál irányában, mint amennyit a pingpongszabályok megengednek. Gyakran, ha együtt voltak, az ifjú lord percekre elhallgatott, és behunyta a szemét. Különösen ebéd után.
Egy este, mikor Gertrud szobájába vonult vissza, hogy előkészületeket tegyen ágyban való elhelyezkedését illetően - más szóval, hogy lefeküdjön, kitárta (kinyitotta) az ablakot, s ekkor Lord Ronald arcát pillantotta (látta) meg. Egy sündisznón ült, és a hold felé fordított arcán kimondhatatlan szenvedés tükröződött.
Közben múltak a napok. Az élet úgy folyt, ahogy efféle rendes angol főúri háztartásban folyni szokott. Hét órakor megszólalt a reggeli gong, nyolckor havasi kürtszó hívta össze reggelizni a családot, fél kilenckor autótülök intett misére, egy órakor felrepült a főárbocra az ebédre hívó lobogó, négykor ágyúlövés jelezte a teát, negyed tízkor vészharang és sziréna jelentette be az esti átöltözés idejét, végre fél tízkor véres kardot hordtak körül annak jeléül, hogy lehet vacsorázni. Éjfélre ezen is túl voltak, és a lélekharang imára csődítette a személyzetet.
Közben egyre közeledett az idő, mikor Lord Ronaldnak választani kellett: elhagyja-e az anyai házat, vagy elveszi atyja választottját. Július 15-e volt már, néhány nap múlva július 17-e, és csaknem közvetlenül ezután július 18.
Időnként az Earl, találkozva Ronalddal a lépcsőházban, komoran nézett rá. - Emlékezz, fickó, hogy meg kell tömöd, avagy kitagadásba veszlek!
De mit érzett vajon az Earl Gertruddal szemben? Ez volt az egyetlen keserű csepp a fiatal leány boldogságának tengerében. Bizonyos jelek, amiről nem tudott számot adni magának, arra mutattak, hogy az Earl ellenszenvvel viseltetik irányában.
Egyszer például, mikor elment a könyvtár előtt, az Earl csizmahúzót vágott hozzá. Máskor reggelinél hirtelen felkapta a lekváros tálat, és a fejére borította. Ezeket mindenesetre megjegyezte.
Munkájához tartozott egyébként az Earl orosz levelezésének lebonyolítása. Hiába kereste e levelekben az ő titkának megoldását. Egy nap azonban jellegzetes orosz sürgönyt kézbesítettek az Earlnek. Gertrud hangosan fordította le.
"Tucsemoff meglátogatta a nőt. Illető meghalt." Ezt hallva, az Earl elsápadt dühében. Úgy látszik, akkor történt a dolog a lekvárral.
Egy napon, mikor az Earl éppen denevérvadászaton volt, Gertrud gazdája levelei közt kotorászott azzal a gyöngéd női ösztönnel, mely könnyedén győzi le a diszkréció álszemérmét. És ekkor meglelte a rejtély kulcsát.
Az Earl nem volt jogos tulajdonosa ennek a birtoknak! Távoli unokatestvére atyai részről volt a jogos örökös, de ő orosz börtönben halt meg, az Earl mesterkedései következtében, aki abban az időben nagykövet volt Tcsmnszkben. Eszerint tehát ennek az unokafivérnek a leánya igényelhette ez idő szerint a birtokot.
Az egész bonyolult családi ármány története itt feküdt szemei előtt, az összes adatokkal-kivéve a jelenlegi birtokos nevét és lakcímét. Minden pontosan benne volt, csak éppen ez nem. Már ez is feltűnő volt.
De milyen csodálatos az asszonyi lélek! Gertrud azért nem nézte le mégse az Earlt!...
Ám a rejtély továbbra is foglalkoztatta. Miért rezzen össze az Earl, valahányszor ő a szemébe néz? Egyszer aztán megmérte a rezzenést, és a szeizmográf négy centiméteres kilengést mutatott. Ilyenkor azonban hamar összeszedte magát, gyorsan néhány üveg whiskyt hajtott le, és megint tökéletes világfi volt.
Gyorsan bekövetkezett a magyarázat.
A Psv Ns-i országos bálestély napja volt a kritikus idő. Az egész szomszédság hivatalos volt. Mily hevesen vert Gertrud szíve a várakozásban, mily aggodalmasan válogatta össze szegényes ruhatárának darabkáit, hogy ne legyen kénytelen méltatlan külsővel jelenni meg Lord Ronald szemei előtt! Szánalmas ruhatár volt, de francia édesanyjától örökölt ízlése és öltözködési ösztöne nem hagyta cserben. Egy egyszerű rózsát tűzött hajába - a Times néhány régi számából s egy öreg esernyő béléséből olyan ruhát rögtönzött össze, hogy az angol király is megnyalta volna utána a sót. Dereka köré egyszerű, ízléses szárítókötelet csavart - fülébe pedig, fehér cérnával, egy nemes veretű antik csipkeszalagot függesztett, amit még anyjától örökölt.
Gertrud volt az est fénypontja. Mindenki el volt ragadtatva a leányos ártatlanság ragyogó bűvöletétől, mely egész lényét úgy elöntötte, hogy alig látszott ki belőle.
A bál tetőpontjára hágott. Őrült forgatagban tomboltak az egyes párok. Gertrud és Lord Ronald a csalitosban álltak, egy bokor közepén. Egymás szemébe néztek.
- Gertrud - jegyezte meg a főúr -, szeretlek.
- Ronald! - jelentette ki Gertrud, miközben nyakába borult.
-E pillanatban az Earl toppant ki a szomszédos tölgy odvából. Keresztbe font karokkal állt meg előttük a holdfényben, s komor tekintetét a felháborodás oly mértékben eltorzította, hogy a füle a szája helyére került.
- Úgy hát! - harsogta élesen Ronald felé fordulva. - Te, amint látom, már választottál!
- Vál...! - volt az ifjú gróf válasza.
- Inkább veszed el e koldusszegény teremtést, mint a dúsgazdag örökösnőt, akit kitippeltem neked. Gertrud könyörgő tekintettel nézett hol az apára, hol a fiúra. Egyszerre nem lehetett mindkettőre, mert szemben álltak egymással.
- Ink...! - felelte Ronald.
- Legyen tehát! - felelte metsző gúnnyal az Earl, nagyot húzva a vállán átvetett rumos kulacsából, hogy visszanyerje önuralmát. - Ezennel ki vagy tagadva! Hagyd el e helyet, s ne lássalak többé!...
-Jöjj, Gertrud! - mondta Ronald gyöngéden. - Távozzunk egymás ölében.
Gertrud csak állt. A rózsa lehullott hajából. A csipke kiesett füléből, s a szárítókötél leoldódott derekáról. A Times régi példányai (famentes papír!) a fölismerhetetlenségig összegyűrődtek. De e szörnyű lelkiállapotban is ura volt akaratának.
- Soha! - jelentette ki határozottan. - Ronald, nem engedhetem meg, hogy ilyen áldozatot hozzál értem. Majd az Earlhöz fordult, fagyasztó nyugalommal: - Van még az önéhez hasonló büszkeség a világon, Earl úr! Metcsnikoff Mac Figgin leánya senkitől nem fogad el alamizsnát, kérem.
Az Earl megrendült, mint akit taglóval ütnek főbe. - Ez a név! - kiáltott. - Ez az arc! Ez a kép! Stop! Álljon meg!
Tessék barátságos arcot vágni!
Mit kellene még mondani? Az olvasó úgyis kitalálta. Gertrud volt az örökös.
A szerelmesek felváltva estek egymás karjába. Az Earl gőgös arca felengedett. - Áldásom reátok! - rebegte.
A kastély felől ujjongva közeledett a grófnő, a mögötte rajzó vendégek élén. A kelő nap fényében mindenki elragadtatva gratulált egymásnak.
Gertrud és Ronald csakhamar megesküdtek. Kell-e többet beszélni tóluk? Talán csak annyit még: néhány nappal később az Earlt hasba lőtték a cinegevadászaton. A grófnőt leütötte a mennykő, a két tanítvány pedig beleesett a kútba. Gertrud és Ronald boldogsága tökéletes volt.
írta: Stephen Leacock
fordította: Karinthy Frigyes